Éppen Oreo kekszet eszem, ami fehér csokival van bevonva. Kiveszek 1 darabot a csomagból, a másikat félreteszem. Magam is meglepődöm ezen a könnyedségen, hiszen ez nem volt mindig így. Ahogy rágom az édes finomságot, görcsbe rándul a gyomrom, és egy emlékezetes falásroham képe csap arcon, amit egy 6 napos horgásztúra alatt éltem meg. Érdemes elmesélnem, mert a legtöbb kliensem hasonló érzelmeket él meg. De hogy jobban értsd, mesélek az akkori helyzetemről.

Az ominózus falásroham akkor tört rám, amikor Franciaországban voltunk a párommal, egy egész hetes horgásztúrán. Engem ez a szitu amúgy is nagyon stresszelt, mivel számomra hatalmas kihívás sátrazni és halakat fogdosni. Nem az én világom. Ekkor már igen közel voltam a célsúlyomhoz, minden reggel remegve álltam a mérlegre, hogy vajon 7-essel kezdődik-e már. Ha jól emlékszem 1500 kalóriát fogyasztottam már jó ideje, ami az én aktivitásomhoz és adottságaimhoz képest kifejezetten kevés. Persze engem ez nem hatott meg, csak a cél lebegett a szemem előtt…

Az utazás előtt mindent alaposan megterveztem, mármint nyilván csak az érdekelt, hogy a kajám megfelelő és jó legyen. Bevásároltam mindenféle proteinnel dúsított jól eltartható ultrafeldolgozott szart, ehetetlen fehérjepalacsintát, gyümölcsöket, tonhalkonzervet. Kiszámoltam az adagjaim és marhára büszke voltam arra, hogy mennyire jól fel tudok készülni még egy horgásztúrára is!

Ebben az időben teljesen rá voltam kattanva, hogy meglegyen a 10 kurva ezer lépés. Amikor az első nap letáboroztunk, az utazás miatt nyilván keveset sétáltam. Ez teljes mértékben elfogadhatatlan volt, ezért elkezdtem a tó körül menetelni. Számoltam a lépéseim, minden körnél megnéztem a telefonom, hogy vajon megvan-e már a 10 K. Komolyan mondom, hogy utáltam róni a köröket, kellemetlen volt, hogy mások látják a kívülről is kínos gyaloglásom. Minduntalan beleakadtam az ágakba, kerülgettem a pocsolyákat, egyszerűen gyűlöltem az egészet. Csak arra vártam, hogy meglegyen a tízezer lépés, és akkor aznapra jó vagyok. Szépen megütögethetem a saját vállam, brávó, megcsináltad! Elégetted a kalóriákat.

Tehát már az első napon rossz kedvem volt, az egész szitu, a súlyom stagnálása, a helyszín stresszelt. Persze a borús októberi nyálkás takony időjárás se tett hozzá az élményhez. Az tartotta bennem a lelket, hogy nemsokára ráállhatok a mérlegre és végre 7-essel fog kezdődni.

Teltek a napok, a harmadik nap igen hideg volt, nagyon rossz kedvem volt, fáztam, szenvedtem, ideges voltam, és csak feküdni tudtam. De legalább annyira szépen tartottam a diétám, hogy le a kalappal. Mert ugye 1500 kalória az 1500 kalória, nem pedig 1600. Ne szórakozzunk, az ilyen kihágások gyenge embereknek valók. Már este volt, eltelt egy újabb elcseszett nap, a párom elment zuhanyozni, én pedig ott meditáltam a sátorban egyedül, a melegítő mellett.

Annyira fáztam, a mai napig emlékszem az érzésre, ahogy a hideg átjárja a csontjaim. Igyekeztem a melegítő felé nyújtani a lábfejem, hogy megmelegedjek kicsit. Rettenetesen éreztem magam, pedig életem egyetlen létező problémája az volt, hogy a mérleg nem 7-essel kezdődik. Megpillantottam egy kinyitott fehércsokival bevont Oreo-t. A párom csak az egyiket ette meg, duplán vannak a csomagolásban.

Hamar elkaptam róla a tekintetem, mert tudtam, hogy már elfogyasztottam aznapra a kalóriáimat. Megszólalt egy hang a fejemben: ha elkezded, sose tudod abbahagyni. A szemem előtt pörgött a bűnös undorítóan csábító méreg tápanyagtartalma, a kalóriaértéka, a cukortartalma. Nagyot nyeltem, és felidéztem önmagam, ahogy végre karcsún nézek ki. Jöttek a légzésgyakorlatok, a pillangóölelés…Ettől függetlenül rettenetesen szenvedtem, annyira csábító volt az Oreo, konkréten fizikai fájdalmat éreztem, amiért ellen kellett állnom. Több mint 5 perc nagyon komoly őrlődés után gyorsan elvettem és beleharaptam. Élveztem, ahogy megtörik a csoki a külsején, és ahogy ropog a keksz.

A hideg sátorban, a borús időben, az elbaszott hangulatom közepette olyan volt, mint sivatagban egy pohár víz. Komolyan mondom, hogy az az Oreo a világ legfinomabb étele volt akkor. Egyszerűen másik világba röpített. Ahogy az édes íz szétáradt a számban, azonnali boldogságot éreztem, valami történt! Valami annyira jó volt. Amikor a tudatos rushnak végelett, már bontottam is ki a másik csomagot, és tömtem a számba. Teljesen elvesztettem a kontrollt. Úgy éreztem, hogy nem én tömöm magamba a kekszet, hanem egy rajtam kívül álló erő. Annyi lélekjelenlétem még volt, hogy kikukkantottam a sátorból, nehogy meglássa a párom, hogy mit csinálok. Annyira gyorsan ettem, hogy már nem éreztem annyira az ízt, egyre csak gyűlt bennem a feszültség, hogy nehogy rajtakapjanak.

Kibontottam a második csomagot, aztán a harmadikat, aztán a negyediket, és egyre gyorsabban ettem, hogy végezzek vele, mire visszaér. Már azon gondolkodtam, mit találok ki, hova lett az Oreo. Nyilván egy hajléktalannak ajándékoztam, az erdő közepén… Az 5. csomag Oreo után kezdtem felocsúdni, és a bűntudat kegyetlen tőre szúrt belém. Mit tettem? Kezdtem észhez térni, és az eddig édes, eszményi íz egyre inkább keserűvé vált a számban. Elkapott a hányinger, komolyan mondom, olyan szintű bűntudatom volt, amivel nem tudtam mit kezdeni.

Éreztem, hogy az egész diétámat tönkre tettem, hogy soha nem érem el a célom, hogy egy gyenge, akaraterő nélküli szar darab vagyok. Felálltam, és jobbra-balra lépkedtem a sátor előtt, mert nem tudtam eldönteni, hogy hányjak-e, vagy menjek futni este 10-kor.

Csak azt éreztem, hogy meg akarok tisztulni, hogy amit tettem, az elfogadhatatlan és erkölcsileg felháborító. Olyan belső feszültség volt bennem, amit nem tudtam levezetni jó ideig. A tehetetlenségtől elkezdtem sírni, ami jót tett, kicsit kiengedett a szelep. Közben logikusan arra gondoltam, hogy oké, ez megtörtént, holnap még mindig kompenzálhatok.

Véglis kb. plusz 1000 kalóriát vittem be, akkor minden nap 200-al kevesebbet eszem, és 5000 lépéssel többet sétálok, és máris meg van oldva a helyzet. Ez a teória marhára megnyugtatott. Éreztem, hogy holnap erős leszek, és mindent helyre hozok majd. Már el is szöktem a jelenből, és gondolatban a karcsú testem láttam, elkezdtem sokkal jobban érezni magam. Büszke voltam, hogy ilyen jól ki tudom számolni a dolgokat, és helyre tudom hozni, amit elrontottam. Relatíve elégedetten mentem aludni, a másnap azonban kegyetlenebb volt, mint ez a sztori..